Mint amikor kiszipolyozott és (ezért) végsőkig elkeseredett zsellér karóval áll az uraság kapuja előtt, amikor az éppen mulatozva ünnepli az idei búza, alma és baracktermést. Talán a Talpalatnyi földben van ilyen jelenet (és ilyen indulat).
József Attila életével és verseivel így tört rá az egyre közönyösebb, vágóhídra hajtott két háború közötti magyar társadalomra. Faludy György szerint "hiába volt a versek vér-özönje". Milyen igaz. Mivel a versek nem hatottak, beindult az emberhús-mészárszék.
Ja kérem, a poéta és a politika két különböző dolog e kis hazában. (A költő halála után óriási nekrológ-biznisz indult be. 1940-ben már kiadták Összes Verseit. Halála után az irodalmi élet minden prominense méltatta. De ez semmit nem változtatott azon a mérhetetlen morális és emberi veszettségen és veszteségen, amit utána ez az ország elkövetett és elszenvedett....
Ugyanakkor számomra a vers mégsem a gyászt közvetíti, hanem az égő forradalmat.
Vajon hiába harapott a költő tejfoggal a kőbe, vagy azzal, hogy sietett, tényleg elmaradt-e? Vagy igazából annyira előresietett, hogy József Attila üzenetét a rákosi-kádári kisajátítások után még most is csak karcolgatjuk?
Néha kedvem lenne visszaírni a költőnek: Attila, olyan hosszú időre irányt mutatsz a gondolkodó és érző embereknek ebben az országban! Igazából Mi, a magyar társadalom vagyunk bezárva ezer éve saját Hét Toronyunkba, ahonnan még soha de soha nem volt szabadulásunk! És nem Te, aki ezt felismerted és megírtad. Te igazából szabad vagy, és mindig is az voltál.
Írod, hogy sebedet mindig elvakartad. De nem Te vagy a hülye, a lúzer, hanem mi, hogy bár valahol mindig éreztük, hogy igazad van, soha nem hallgattunk Rád (hogy ne mondjam magunkra, saját lelkiismeretünkre). Az a lúzer, aki egy nemzet igaz lelkiismerete akar és tud lenni?
Nagyon nem gondolom.
És akkor a szóljon a vers, szárnyaljon az olvasó:
Karóval jöttél...
Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.
Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.
1937. október
